szabados ádám címkével jelölt bejegyzések

Keresztyén pásztor élménybeszámolója a Pride- ról

Fontosnak látom megosztani. Sok minden elindult most. Íme:

https://revalve.wordpress.com/2015/07/15/a-kordonon-belul/

A keresztény homofóbia lélektana

Ehhez a bejegyzéshez elévülhetetlen érdemeket szerzett Szabados Ádám blogposztja, ahol is összeállt nekem valami. Ő egy keresztény lelkipásztor, és valamiért jó sokat blogol a melegekről, nem a megengedésének hangot adva.

Az a benyomásom tehát a cikk alapján, hogy a keresztények homoszexualitás iránti intenzív érdeklődése (fogalmazzunk így) nem a is a homoszexualitásról szól… hanem annak a félelméről, hogy egy – szerintük – bűnt, a rosszat nevezze valaki jónak. Hogy egy tévtanítással belopakodik a sátán a gyülekezetbe. Hogy a végidők jeleként ez maga az antikrisztus tevékenysége (amilyen hangvételű commenttel már meg is találtak… és azóta is foglalkoztatott, hogy ennek a commentnek mi a lélektana) És mindez a szőrborzoló szörnyűség egy olyan bűnön keresztül, amire – mit ad Isten, ezt a véletlent! – ők nem éreznek kísértést. How convenient… Érdekes mód, nem állnak neki „végidők jelei”-zni, amikor szeretetlenséget, vagy a pénz imádatát, vagy szülőknek való engedetlenséget tapasztalnak maguk körül (direkt írtam olyat, amire a Biblia mondja, hogy annak a jele). mert ezt jó eséllyel magukban is észrevehetik és akkor már mindjárt nem jön akkora elánnal a motiváció a blogolásra,a kiprédikálásra… Ez a tét nekik. És ez bizony nem a melegekről szól, ők beleálltak egy hálátlan bűnbak szerepbe, hanem az Ige iránti alázat, a neki való engedelmességről szól ez, amiben viszont nem ők viszik a vásárra a bőrüket… Van erre még egy idevágó magyar közmondás: más f@szával verik a csalánt. Ezért exegetálnak ezerrel. Van ennek egy nagyon elismerésre méltó vetülete, ami a pásztori-tanítói, kapuőrző felelősség, de igazából elveszik a sok bába közt a gyerek: a befogadásra, rehabilitációra váró meleg keresztény, aki nem kapott cölibátusra elhívást, ellenben minden sejtjével vágyik társra, családra, mint bármelyikőnk. Szabados Ádámék, miután jól megírták a blogposztjaikat, elprédikálták prédikációikat, este bebújhatnak a feleségük mellé az ágyba és átölelhetik, akivel házasságot köthettek, mert az alaptörvény megengedte nekik. Reggel egy puszival indíthatják a gyerekeiket útra az iskolába. majd megírják újabb blogposztjaikat arról, hogy a melegeknek hogyan kell helyesen létezniük (felvállalva leginkább sehogy). Nekem meg közben eltelik az életem, amíg ők veszeksznek arról, hogy jöhessenek-e a melegek a gyülekezetbe, vagy sem.

Azt mondják, én nem tartottam ki, feladtam, kompromitálódtam, én a könnyebbik utat választottam, amikor megengedtem magamnak a meleg identitásomat, és nem azok a keresztények, akik nap mint nap harcolnak a azonos nemű vágyaikkal (az angolban ebben a mozgalomban a nyelvhasználattal is tükrözik, h mit gondolnak erről: úgy mondják: SSA-ja van (same sex attraction), mintha egy betegség lenne, hárombetűs rövidítéssel. Azt gondolom, hogy az az „SSA-t tapasztaló keresztény”, aki nem lép ki ebből a paradigmából, az választotta bizonyos értelemben a könnyebbik utat. Megmarad a többségi hangok normatívájában, és beidomul. Elhiszi heteroszexuálisoknak, amit az ő élettapasztalatáról mondanak. Elmagyarazzák neki heterók, hogy ő mit érez, és mit gondoljon arról, amit ő érez. Noha nem más érzi, hanem ő. Ő pedig elhiszi. Mi ez, ha nem a könnyebbik út? Megmaradhat a gyülekezetében, ami nekem a mai napig nagyon hiányzik (noha járok, járhatok már másikba, felvállalt melegként. de az nem ugyanaz. A szellemi családom, ahol felnőttem, kilökött, mint egy rákos szövetet). Nem kell feladnia a kapcsolati hálóját, mert mindenki irgalommal fogja simogatni buksi fejét, (amit a könyvemben arany kalitkának hívok), és támogatják, hogy meneteljen az általuk kijelölt keskeny úton. Ez lenne a nehezebb út?! nem ezt tapasztalalom.

 És most jön, ami összeállt nekem:

Ádámtól idézek: “Két úrnak Jézus szerint nem szolgálhatunk, az ütközés ezért elkerülhetetlen. A rossz hírem pedig az, hogy a hűségünket megpróbáló igazi összeütközés nálunk még csak most kezdődik. Nem a saját nemük felé vonzódó embertársaink ellen harcolunk, hanem éppen értük, valamint a hitünkért és az evangélium igazságáért. A valódi kérdés nem is a homoszexualitás, hanem az, hogy hiszünk-e Istennek. Luthernek szokták tulajdonítani, de ebben a formában egy későbbi szerzőtől származik a sokat idézett gondolat: „Ha leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden pontját, csak éppen azt az apró pontot nem, amelyet a világ és az ördög éppen támadnak, akkor nem vallom Krisztust, bármilyen bátran vallom is a kereszténységet. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata zajlik; ha itt meginog, a többi csatamezőn mutatott állhatatossága puszta menekülés és szégyen számára.”

Azt hiszem, megfejtettem! Egy homofób kereszténynek ez úgy lett, úgy lesz személyes ügy, a melegek ügye, hogy ezek szerint ezen áll, vagy bukik az ő hűsége az Úrhoz. Ha pedig az ő értelmezése szerint hűtlenül bukik, az szégyennel jár. Ergo – az Úrral való kapcsolódás hiányával/ bűnnel/ elkárhozással- UGYANAZZAL- amivel fenyegetik a melegségüket átölelő keresztényeket. Tehát, ahhoz, hogy én ne essek szégyenbe, és jó, hűséges kereszténynek tarthassam magam, valaki másnak kell szégyellnie magát, el kell torlaszolnom az utat azok elől, akiknek a puszta léte kihívás a világom számára. Ha tehát én attól félek, hogy ha hűtlenül bukok és szégyenbe kerülök, azzal bűnt követek el és elfogadhatatlan leszek Istennek, akkor inkább arra tolom át ezt terhet, akitől félek: a magukat elfogadó meleg keresztényekre. Legyenek ők, akik buknak, akik szégyelljék magukat, akik bűnösek legyenek! Nekik kelljen félni, ne nekem!

 A szégyenről pedig van tapasztalásom elég, és reflexióm is, írok is róla nem keveset a könyvben.

Ki hitte volna: ugyanarra a rugóra jár az önelutasító meleg (keresztény) és a homofób keresztény agya, de még inkább a lelke: a megszégyenüléstől, elvetettségtől való félelemre.  És ugyanezzel a megszégyenítéssel operálnak heteró keresztények olyan heteró keresztények felé, akik már mozdulnának az LMBT-k elfogadása felé. Megkérdőjelezik a Jézusba vetett szeretetüket, hűségüket, az Ige iránti hűségüket, rájuk dobják a liberális, vagy egyenesen hitehagyó jelzőket, végsősoron ugyanúgy démonizálják őket, ahogy a melegeket is. Mindezt azért, hogy magukat biztonságban tudhassák, a szégyentől való félelem miatt. Nincs új a Nap alatt. Nem különbözünk. De mindannyiunknak van kegyelem.

Így jó hírem is van: nem kell félni. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. Nem kell félni a nem-tudom állapotától, mert elég az Úr. Elég az Ő szeretete. Nem kell félni a meleg keresztényektől, a meleg nem-keresztényektől. De még a saját megszégyenülésedtől sem kell félned. Nem rajtad áll, vagy bukik ugyanis ez a sztori. Isten az Atyja neked is, a meleg kereszténynek is, Neki tartozunk elszámolással. Így lehet merni felvállalni a nem-tudom állapotát is, amiben mégis egész sok minden elférhet, legfőképp az Istenben való bizalmon alapuló örömmel egymás felé való fordulás.

Egy másik kommentelő soraival szeretném zárni, amelyek megérintettek, útravalóul:

“Nem birtoklom az Igazságot, csak ajándékba kapom. Nem kell féltenem az Igazságot, nem kell megvédenem másoktól, mert nem a tulajdonom – minden meglátás (bárhogy is jön) csak ajándék. Olyan, mint a szél – nem tudom, mikor és honnan jön, kitől és hogyan talál meg.

Nem a “biztosan tudom” talaján állok, hanem a vízen járok (a hullámok magasak, néha biztos el is süllyedek, de ott van Krisztus, kiment). Nem látok, csak hiszek; nem tudok, csak remélek.

A végén még az is lehet, hogy mindez biblikus, és a hagyomány is ezt támasztja alá?
Nem tudom.
Csak hiszem(?).”

 Kontakt: marcell.kincses@gmail.com forest-path_002900561