szenvedés címkével jelölt bejegyzések

A szenvedés teológiája, hatása az LMBT elfogadásra II/2

Ez a cikk folytatása az első résznek, megköszönöm, ha előbb azt elolvasod.

Ahhoz, hogy gondolkozni tudjunk a szenvedéshez való viszonyulásunkról, teológiánkról, elkerülhetetlen feltenni a tágabb kontextus kérdéseit: – mi végre vagyunk a világon?  Milyen istenképünk van? Mit gondolunk Isten attitűdjéről, hogyan vélekedik Ő rólunk, teremtményeiről, és személyesen rólam? Milyen szándéka van Istennek a mi életünkre, beleértve földi és mennyei életünket? Milyen szerepet, állapotot tulajdonítunk a földi és a túlvilági (menny és pokol) létdimenziónak? Mi a képünk a pokolról, mint a szenvedés ne-továbbjának megtestesüléséről? Hogyan jött a szenvedés a világba? Milyen szerepe van a szenvedésnek, Isten mit gondol erről? Képes-e Isten szenvedésre? Képes-e Isten együttérzésre? Mi az örömhír, az evangélium? Hogyan változtatja meg az evangélium a földi megtapasztalásunkat? Akar-e nekünk Isten boldogság-érzetet adni a földön/ a mennyben? Milyen a viszonyunk a halálhoz? Mit tudhatunk arról, hogy a bűn, megbocsátás, engesztelés, törvény, büntetés, kegyelem, mit csinál a szenvedés jelenségével? Mi okból és mi céllal szenvedett Krisztus? Mire hív minket Krisztus, és mit ígér? Van-e különbség szenvedés és szenvedés között? Milyen, ha én szenvedek, és milyen, ha tudhatom, hogy más szenved? Mi is az, hogy szenvedés? Mi a szenvedés ellentéte? Kinek a joga és felelőssége megszüntetni más szenvedését? És az én szenvedésemet? Milyen okból és célból vállal, sőt keresi valaki önként saját szenvedését, és milyen okból és céllal okozza valaki, vagy hagyja, tolerálja, nézi el más szenvedését? Az irigység, gonoszság az, amikor kívánjuk más szenvedését? Mit gondolunk más élőlények szenvedésre való képességéről, és ezzel való viszonyunkról? Szorosan kapcsolódóan, hogyan jelenik meg a szégyen és fájdalom a szenvedés mellett?

2010-11-07-02MeisterFrancke

Nagy teológiai, filozófiai, lélektani, szociológiai, emberjogi, sőt ökológiai témájú fába vágtam a fejszém, és bizonyára csak ímmel-ámmal fogom tudni érinteni, amiről beszélni érdemes, mégis, úgy érzem, kulcsfontosságú tanulások rejlenek a szenvedés helyéről, szerepéről alkotott képünkben, amikor heteró keresztényként szemléljük az LMBT testvéreink létét a világunkban, és hogy számszerű többségi, és ebből fakadóan normatív erejű tömegként mire adunk nekik bizalmat, jogosítványt, előfeltételezést, szabadságot, vagy épp, milyen megfontolások mentén korlátozzuk őket, hivatkozva Szentírásra, Istenre, természet rendjére, hagyományra, demokráciára, emberi jogokra, bármire. Mi az az ár, amit megfizettetünk velük, milyen fantáziánk van arról, hogy mi az elfogadható/ jogos/ elégséges szenvedés, ami ezzel jár? És ez megint visszavezet minket az összes fenti kérdéshez…

Nagyon leegyszerűsítően, amikor egy heteró keresztény odáig jut el, hogy elismeri, léteznek melegek, ez egész egyszerűen van, nem lehet a kérdést megkerülni, empírikus valóság, és eljut odáig, hogy elhiszi, nem a melegek akarták, döntöttek úgy, hogy azonos neműek felé érezzenek vágyat, és elhiszi, hogy ez erővel, és egyéb módon nem megváltoztatható létállapot (nem múlnak el, ha összeszorítom a szemem, és nagyon akarom, akkor sem), akkor is ott a morális, etikai tér, szabadság, hogy validálja, vagy ne validálja a melegek abbéli vágyát és megélt cselekedetét, hogy ugyanolyan minőségű, értékű párkapcsolatot létesítsenek, házasságot kössenek, Isten és ember előtti szövetséget, mint amilyenre én magamat feljogosítva érzem, illetve akár érzem, akár nem, tényszerűen fel vagyok rá jogosítva.

Ahhoz kell beleérzőképesség, empátia, hogy egy heteró átérezze, hogy mit is jelent az, amikor egy homoszexuális személynek azt üzenik, hogy ő nem jogosult megélni a párkapcsolatot, vagy ha meg is teszi, látványos, vagy kevésbé látványos kirekesztésben lesz része. Nem is magyarázom tovább ezt a részét: a lényeg, hogy LMBT-k elég egyértelműen kimondják, hogy nekik ez a meg nem engedés, puszta létük nem validálása nagy lelki gyötrelmet, lenézettséget, nem tiszteltséget, szerethetetlenség érzetét, kisebbrendűségi érzést, egyáltalán nem ritkán szuicid mélységekig kétségbeesést eredményez, egy szóval: szenvedést. Na már most, akinek heteró keresztényként Isten lényéről, szándékairól, szívéről valami olyasmi jut eszébe, ami kevesebb, mint a tökéletes szeretet, amelyről pl. Pál apostol ír az 1Korintus 13-dik fejezetben, az képes valami perverz módon olyat tanácsolni, hogy “ajánld fel Istennek a szenvedésed, Isten majd megjutalmaz a túlvilágon a jelenlegi szenvedéseidért”. Az én boldog istenképem szerint (ahogy fogalmaztam a HVG videó interjúban 🙂 ) ez egy értelmezhetetlen mondat. Illetve nagyon is tudom értelmezni: ez nem más, mint a bibliai értelemben vett törvény üzenete. Szintén Pál ír a római levélben a törvény és a kegyelem viszonyáról. Ezt kibontani nem itt fogom, de a lényeg az, hogy Isten fokozatosan kiteljesedő szövetségi viszonyával az emberrel, több szövetséget is kötött az emberiség történelme során, így adta a Sínai hegyi szövetséget, más néven az ószövetséget az embernek, melynek jele a tízparancsolat. Azért mondom, hogy jele, mert az eredeti fordítás szerint azok ott nem tiltások, hogy “ne… ölj”, stb., hanem kijelentő mód, folyamatos jövő idő: “nem fogsz… pl. ölni”. A cselekedetek számítottak, lehettél “jó ember”, vagy “bűnös ember”, a törvény áthágást pedig büntették. Próféták már az ószövetségben is jelezték, hogy ez a törvény “kőbe vésett törvény”, de el fog jönni az idő, amikor Isten “az ember szívének hústáblájára vési be az ő törvényét”. A kereszténység lényege, hogy hitünk szerint ez történt Jézus Krisztus, Isten fia által, általa kötött Isten új, jobb szövetséget az emberrel, aminek jele a szívünkbe kiáradt Szentélek, és általa az újjászületés. A törvény a külső cselekedeteket kérte számon, és annak áthágása esetén büntetett: “szemet szemért, fogat fogért elve” érvényesült. A kegyelem viszont, amit Jézus által kaptunk, szabaddá tesz arra, hogy a szívünk mélyéből vágyjunk Isten közelségére és nincs már más lehetőségünk megigazulni Isten előtt, mint hogy elismerjük magunkra érvényesnek, amit Jézus tett értünk, hogy meghalt helyettünk, és értünk, hogy nekünk ugyan ingyenes a bűnbocsánat, de neki ez az életébe került. Isten igazságossága Krisztus kereszthalálában testesült meg. A bűneinknek súlya volt, és mindünkét rávetette. Óriási ára volt annak, hogy mi ma, simán odaléphessünk Isten jelenlétébe. Krisztus szenvedett, hogy nekünk életünk lehessen. Ő átokká lett (átkozott, aki fán függ) azért, hogy mi áldást örökölhessünk. Ez egyúttal az önző egó halálát is jelenti. Nem a saját jócselekedeteimmel érdemeltem ki Isten jóindulalatát, hanem egyedül Jézus áldozata miatt. Ez tehát helyettesítő áldozat. Nekem kellett volna meghalnom a bűneim miatt, de Jézus a helyembe lépett. Ezt a békát nehéz az egónak lenyelni, pedig pontosan ezt is takarja a megtérés. Megtérni abbéli igyekezetemből, hogy magam tegyem méltóvá magamat Isten szeretetére. Pál ír a “test cselekedeteiről”, amelyek gyakorlatilag megcsúfolják ezt a kegyelmet, és szintén az egó szüli őket: ezt keresztényeknek írja, olyanoknak, akik egyszer már elfogadták az ingyen kegyelmet, de mégis, nem eléggé értették meg ennek a csodáját, nagyszerűségét, és megpróbálnak “besegíteni” Krisztus megváltó művének, és ez pedig a szív motivációjából születő bármilyen dolog lehet, amit annak reményében teszek, vagy pont, hogy megtagadom magamtól(!), mert azt remélem, hogy ezzel “jópontokat” szerzek Istennél, és még igazabb lehetek előtte.

258902-filipino-penitent-bobby-gomez-grimaces-while-being-nailed-to-a-wooden-

(a képen fülöp-szigeteki hívők brutális rituáléja, Húsvétkor egy csomóan szószerint keresztre feszíttetik magukat, konkrét szögekkel. Milyen extrém is lehet valaki a szenvedés, mint önmegváltó cselekedet kimaxolásában….)

Azt ígértem, hogy nem bontom ki, de mégis kibontottam a törvény és a kegyelem témáját 🙂 Így érkezem el ugyanis a szenvedéshez, mint potenciális “önmegváltó cselekedethez”, amelyet az egó szül. Évszázadokon keresztül a katolikus egyház istenképe, emberképe, korlátozott megértése a kegyelemről (többek között, erről szólt a lutheri reformáció: egyedül hit általi az üdvösség, és nem cselekedetek általi, érdemes megnézni a “Luther” c. filmet, 2003) ahhoz vezetett, hogy a szenvedésre valamiféle perverz, Isten valódi lényét nem ismerő módon, “valutaként, pénznemként” kezdtek tekinteni, ami az igazságos isteni mérleg serpenyőjébe kerülve, valahogy beszámítódik, és majd valamilyen formában mégis előnyt jelent, ha talán nem is itt a földön, de majd akkor a mennyországban. Isten őrizzen minket attól, hogy Isten egyetlen percre is igazságos legyen velünk! Nem érdemelnénk semmi jót. Kegyelemre van szükségünk, és pontosan azt is kapjuk! A kegyelem pedig attól kegyelem, hogy nem igazságos, hanem bőkezű, érdemeinktől tökéletesen független. Ha kérjük és elfogadjuk. Ez a kereszténység, az én kereszténységem esszenciája! Az egó halála, hogy a fókusz átkerül rólam, az én szubjektív elégtelen-elégséges voltomról, és átkerül Istenre, akinek csak hálával tartozunk, és dicsőítéssel, így kerül Isten az őt megillető helyre az életünkben. Így kerülünk mi megfelelő helyre önmagunkat illetően is.

Talán kicsit nehézkesen jutottam el idáig a leírásomban, de kulcsfontosságúnak látom ennek a teológiai hátterét, és végre elkezdem akkor aprópénzre váltani: aki ugyanis akár heteró keresztényként ezt nyomja a hívő melegeknek, akár maga ön-el-nem-fogadó LMBT keresztényként önként megy bele abba a szenvedésbe, hogy eleve megtagadja magától az azonosnemű társ lehetőségét, és titkon azt reméli, hogy Isten kárpótolni fogja őt ezért, sőt, megjutalmazza, de legalábbis nem bünteti meg, az nem, hogy nem fogja ezt megkapni Istentől, hanem valószínűleg tovább elmélyíti magában ezt az ószövetség alapú, illetve test cselekedete szerinti perverz “bizniszt”, amiben Isten nagyon rossz üzleti partnernek fog bizonyulni! Ha te ki akarsz bármit is érdemelni Istentől, mert majd te rászolgálsz, akár -ha pozitív jutalomra gondolsz, akár a büntetés elmaradására, mert ennyire rossz istenképed van -, akkor zsákutcában vesztegelsz, kedves testvérem. Isten önként, bőkezűségéből és szeretetéből el akar árasztani ajándékaival, mert Ő jó, és igen, akár a társ ajándékával is! Kérd tőle, várd tőle gyermeki hittel, bizalommal. Mintha csak heteró lennél 🙂 Én ezt teszem. Szabad vagyok rá. Mondok még jobbat: kérd Tőle, hogy adja a legjobbat az életedbe, ha társat, akkor azt, ha mást helyette, akkor azt.

Szóval ez a bajom a szenvedéssel, illetve egész pontosan a más, vagy önmagunk szendvedésre való kárhoztatásával, kényszerítésével, amit vatikáni valutaként akarunk később használni, és csak arra  jó, hogy megutáljuk Istent és megkeményedjen felé a szívünk.

Az éremnek még egy másik oldalát is szeretném felvillantani, ami ugyanezen teológiai logika mentén működik, és ugyanígy a test cselekedete. Amikor heteró hívők önigaz módon azt gondolják, hogy minél inkább utálják őket a nem hívők, az annál inkább annak a jele, hogy az Igazságot képviselik, hiszen Jézust is üldözték, sőt megmondta, hogy üldözni fognak minket az Ő nevéért. Tehát minél homofóbabb vagy és ezzel kiváltod a normális, érző szívű szekuláris társadalom haragját, annál valószínűbb, hogy jó úton vagy. Megintcsak, az üldöztetést, mint szenvedést direkt keresni, és mártírként benne tetszelegni ilyen módon az egó produktuma. Könnyen lemérhető más gyümölcsükről is, hogy az egó hajtja, hiszen ezek a keresztények – nem véletlen módon – jobbnak tartják magukat a szerintük elkárhozó bűnösöknél, vagy a langyszívű liberális, elfogadó keresztényeknél. Önigazolás önigazolás hátán, amiben nincs hely a szívükben másnak, mint önnön maguknak. Bizonytalanságra is vannak ítélve, hisz soha nem lehetnek biztosak, hogy eleget tepertek-e a mókuskerékben, Isten már eléggé elfogadja-e őket, ez a test cselekedetének lényege, a fókusz végig maradhasson csak rajtad… még véletlenül se legyen más az istened, mint a saját hited magadban és önmegváltó cselekedeteidben.

Kívánom magamnak is és az olvasónak is, hogy Isten adjon nekünk kinyilatkoztatást az Ő végtelen szeretetéről, kegyelme gazdagáságáról, szentségéről, életigenléséről.

Légy szabad!

bird-flying-out-the-cage

A szenvedés teológiája, hatása az LMBT elfogadásra II/1.

Érik egy ideje bennem ez a gondolat. Azt látom, hogy az LMBT-k gyülekezeteinkbe való befogadása, illetve a róluk való keresztény gondolkodás egyre inkább szélesebb gondolati kontextust kíván, másról -is- van szó, nem csak a “meleg ügyről”, hanem a teljes spektrumú élet-környezetről, amibe befogadást kér az LMBT, amiben létezni kíván. Tudniillik narratívát keres magának a heteró keresztény, amikor beengedi az elméjébe a gondolatot, hogy hogyan is tudja a ezt a számára új paradigmát működtetni, hogy itt van valaki, aki láthatóan keresztény, és láthatóan meleg. Értsd: eddig egyféleképpen vélekedett a melegekről, és most itt van egy húsvér ember, és miatta, érte valami másra van szükség, már nem működik az, ahogyan eddig gondolkoztam a kérdésről. A kérdés végsősoron, hogy mi az a legközelebbi hasonlat, amit talál magának az egyszeri heteró hívő, amikor LMBT-kre gondol. “ez a helyzet olyan, mint…”, “ezek az emberek olyanok, mint  … amivel már találkoztam és kezdtem valamit a helyzettel, most is ezt fogom lépni, mert ez tűnik a legközelebbi, leginkább hasonlító, már működő megoldási útnak, aztán meglátjuk, mit lép”. Így tanulunk végsősoron, így konstruáljuk világunkat, gyerekkortól kezdve. Ezért különösen fontos a közelség, a megismerés, és ebben bizony az LMBT-knél látom a kezdőlépés megtételének szükségességét: a dialógus apropója tudniillik az, hogy vagyunk, létezünk, mi melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzneműek. De milyenek is vagyunk? Nekünk kell bemutatnunk magunkat, mert ha nem mi tesszük, megteszi helyettünk, a nevünkben más.

865546_orig

Amiről ténylegesen írni akartam, az az, hogy hogyan jön be a képbe az emberi szenvedésről alkotott képünk, teológiánk, amikor az LMBT-k befogadásáról szóló, éppen születő narratíva gellert kap, félrecsúszik. Ez az én értékítéletem nyilván, amikor ezt mondom, hogy ez ilyenkor félrecsúszás. Mi történik ugyanis? Akár heterók, akár LMBT hívők (side B) finomabban szólva: kínálhatják ezt az utat, erősebben szólva: kényszerítik az LMBT-t – adott esetben magukat -, hogy a nemi identitásával, szexuális orientációjával, most hogy elmondta, gyakorlatilag ne csináljon semmit: ne akarjon magának párt, családot, maradjon élete végéig egyedülálló, ne élje meg a szexualitást. Több okból el lehet érkezni ehhez a következtetéshez, és nem állítom, hogy nincsen konstruktív, egészséges módja annak, ahogyan elérkezik valaki ehhez a meglátáshoz, de az a sanda gyanúm, hogy van itt egy szempont, ami mélyebb vizsgálatot érdemel.  Ha tudniillik úgy érkezik el valaki ehhez a következtetéshez, ha a nem-heteroszexuális orientációt, vagy nem-cisz (hanem transz) nemi identitást “rendetlennek” nem validálhatónak ítéli, de belátja, hogy ez nem megváltoztatható, és nem is vádolja ezzel a döntéssel az érintett hívőt, de attól a döntéstől szigorúan eltanácsolja, hogy ő megengedhesse magának, hogy vágyát beteljesítse, bármilyen módon, és akkor szembe találkozik azzal, hogy ez vélhetően beteljesületlenséget jelent, és nem kis mértékű szenvedést az LMBT-nek. Itt jön be tehát a kérdés, hogy mi a teológiánk a szenvedésről. Mit gondolunk arról, hogy mi a dolgunk a szenvedéssel. Ha úgy keretezi valaki ezt a kérdést (azt a narratívát konstruálja), hogy “e világon nyomorúságunk van, mindenkinek van keresztje, amit hordoznia kell, a szenvedés e világon elkerülhetetlen, de majd Isten a mennyben megjutalmaz, ajánld fel Istennek a szenvedéseid!”

Pontosan nem tudja, hogy mi ez az LMBT téma, de az a biztos, ha nincs vele dolgunk. Ha úgy csinálunk, mintha nem létezne, a legközelebbi ilyen megoldási út pedig: ne élje meg, ne látszódjon, ne legyen vele dolgunk! Legyen továbbra is aranyos magánember, munkavállaló a munkahelyén, gyülekezeti tag a gyülekezetben, vásárló a boltban, adófizetője az államnak, kutyájának kutyatartója, egyszóval, legyen minden tekintetben elfogadható, rendes polgár, csak ne akarjon társának társa lenni, férjének férje lenni, feleségének felesége lenni, gyermekének apja, anyja lenni, unokájának nagyszülője lenni, szerelmének szerelme lenni. Az ne akarjon lenni! Máris látjuk, ez nem a homo-szexről szól, nem arról szól, amit minden ember a hálószoba intimitásában tesz, ez a szociális értelemben megélt emberi megtapasztalásról szól, ami nyilván következik a homoszexualitásból, mint ahogy a hetero-szexnek, heteroszexualitásnak is következménye, látható jele van a társadalomban, senki nem a “négyfalközött” éli az életét, aki tartozik valakihez, az a négy falon túl is hozzá tartozik.

Amikor Isten megteremtette a világot, mindenre azt mondta, hogy “jó”, vagy “igen jó”. Amikor megteremtette az embert, Ádámot, először olvassuk a termetéstörténetben, hogy Isten valamire azt mondta, hogy nem jó. Először olvassuk azt, a bűneset bekövetkezte előtt(!), hogy az Isten tökéltes keze alkotására “hátradőlve ránéz”, és azt mondja, valami nem nem stimmel, valami nem jó. Nevezetesen “nem jó az embernek egyedül lenni”. Ez az első alkalom, hogy Isten maga nyilatkozik úgy, és ezt azóta is minden ember érzi a lelkében, fájdalmasan egyetértve – én biztosan -, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Heteró keresztények mégis azt mondják, hogy az LMBT, az élje le az életét egyedül. Ne akarjon társat,  ne akarjon megélni szerelmet, társhoz tartozás intimitását, családot, ahol szeretetben megöregedhet. Akibe egy csepp empátia szorult, az átérezheti, hogy micsoda szenvedésre kap valaki “meghívást”, aki ezt a gondolatot egy percig is komolyan gondolja. Búcsúzz el annak a reményétől is, hogy valaha lehet valakid, akit a tiédnek nevezhetsz, és aki az övének nevezhet téged. Neked nem jár “segítőtárs, hozzádillő”. Halljuk máris ebben a “hozzádillőben” a keserédes iróniát? Nagyon is van ugyanis a melegeknek hozzájuk illő segítőtárs: egy másik meleg… És bármilyen hihetetlen, ez történik is, ez van, ez tény a világban, egymásra találnak melegek. Mégis, egyesek úgy döntenek, hogy ezt nem validálják. Ez nem illik bele az ő narratívájukba. Szeretném ezen a ponton iderakni azt is, hogy pontosan a teremtéstörténetben Ádám nem arra csodálkozik rá Évában, hogy mennyire csodálatosan más, mint ő – amivel érvelni szoktak – hanem pont, hogy mennyire hozzá hasonló: “ez már csontomból való csont, testemből való test” – mondja. Homofóbok ilyenkor szeretik a kretén “egysorosukat” bedobni, hogy Isten Ádám és Évát, és nem Ádám és Bélát teremtett. Nos, én azt olvasom ki a teremtéstörténetből, hogy Ádám megörül a hozzá hasonló társnak, akit Istentől kap ajándékba, mert Isten szerint sem jó neki egyedül lennie.

A következő posztban bontom ki, hogy mi is a következménye a torz szenvedés-teológiának.